2015. november 8., vasárnap

jelenlét



  Gyógyulok, javulok. Nagyon jó, vélhetően a kenőcs a kézduzzanaton, apad a gyógyításhoz szükséges kézhúzás stressze. Nah, most a gyógytorna következik. Természetesen erőltetni kellene a kezet, a csuklót, ami fájdalommal jár. Nem tudom valaha fogok-e tudni szépen sepregetni, és a szeretettel alkotott szép izéken port törölni, miközben rádiót hallgatok, őket rajzolni, tán csak majd a Mennyben.
De valahogy úgy történik, hogy a jobb kéz megsimogatja szegény bal kézt, de fordítva is, mert mindkettő ügyes.
  Mi történik közben? Fel kell állni, apró öröm a javulás minden perce. Soha nincs egy jól vágó kis késem, mire potom áron veszek egy ebédhez való, szeletelni való kis, aprót.
Végre van. Annyira jó, kis szerszám, hogy végre vág, megsebzi a dolgos kéz hüvelyk ujját. Ezután, hogy finom konzervhallal citromot ennék, már csak a mesékben van, hogy a finom citrom felcsípi a dolgos hüvelykujjam. Fertőtlenít netán?
  Nah, mármost facebookozni se tudok a dolgozó kézzel. A gyógyuló kéz segít. Mert minden valahogy a játékból, szeretetből lesz.  Pityegni kezd a gyógyuló kéz a telefonon. Megerőltető, de a gyógyulás fájdalma ez.
  A kisgyereknek minden tiszta. Így eshet, hogy gyógytorna gyanánt már az orrocskám is piszkálni tudom. Mozognak az ujjacskák. :o)   Higgyék el, ez is kegyelem!
  ÁLDJON az Isten minden gyereket, akiktől kis titkokat tanulunk, miközben ők tanulnak felnőtté válni.

  Kis idő múlva, hogy a gyógyulást figyeljem megpiszkáltam a jobb ujjammal a zorrocskám.  Á, nem ugyanaz. Nagyon nehéz a kézmozgás, a csuklómozgás, az erőkifejtés a gyógyuló ujjal. Hálás vagyok mindezért. Természetesen nem illendő, de minden játék, minden, még a séta is egy gyógyulás számomra.